Néha írok, néha nem ilyen búcsú-posztot a naplóimba, most azért szükségesnek érzem. Ez volt az eddigi leghosszabb naplóm, megérdemli. Nem tudom folytatni, mert azt érzem, betelt. Egyszerűen nem tudok az azonosulni azzal a Tamival, aki elkezdte ezt írni. 127 bejegyzés alatt annyit változtam, annyit fejlődtem, annyi minden történt velem, hogy ahányszor csak megnyitom, elfog a nosztalgia. Emiatt nem is írtam mostanában, mert mindig amikor akartam, elkezdtem visszaolvasgatni, és vagy röhögtem vagy siránkoztam magamon. Természetesen meg fog maradni, hogy a jövőben ugyanezt tehessem, csak most "felkerül" a polcra, a többi naplóm mellé. Szóval a nyári élménybeszámoló második része sajnálatos módon elmarad.

Nade! Írás nélkül természetesen nem élet az élet (legalábbis az enyém), tehát máris van újabb blogom: sokkal közelebbinek érzem magamhoz, rengeteg új kihívást jelent (például, hogy nyelvet váltottam), új dolgok vannak, de a lényege tulajdonképpen megmaradt: én! Azta, hogy ez milyen beképzeltnek hangzik. De amúgy nem, mármint mindenki saját élete főszereplője, én csak úgy érzem, le kell írnom dolgokat, és egy ilyen icipici szegmenst a világból jogom van csak nekem uralni mindenféle megbánás és bűntudat nélkül. Máshol nem, de legalább itt én voltam/vagyok/leszek a főszereplő.
És ezt nem erőltetem rá senkire.

Sokat gondolkoztam, hogy most megosszam-e az új blognak a linkjét, de igazából eddig is-innentől is mindenki saját felelősségre saját döntésből olvassa csodálatos dolgaimat, és ezt nem veszem el senkitől. Meg azért igyekszem úgy írni, hogy jó legyen olvasni.

Szóóóval, ha valakit továbbra is érdekelnek a túldramatizált írások a hülyeségeimről: íme.

/hihetetlen, hogy annak, hogy Bloggerről Wordpressre váltottam ekkora szentimentális jelentőséget tulajdonítottam. Tényleg tökéletesen megértem, ha valaki erre már nem kíváncsi./

//akartam berakni egy képet az összes naplómról egy kupacban, de tekintve, hogy a jelenlegi csodatelefonom úgy fényképez, mint egy kavics, egyelőre hanyagolom. Majd bepótlom, amikor megkapom az új telót.//

Time to say goodbye

Néha írok, néha nem ilyen búcsú-posztot a naplóimba, most azért szükségesnek érzem. Ez volt az eddigi leghosszabb naplóm, megérdemli. Nem t...

Time to say goodbye

0

Kicsit több mint 1 hónapja szabad ember vagyok, amit nagyon élvezek, és most hogy nagyjából minden sorozatot befejeztem, itt az ideje egy kis összefoglalónak.

A legjobban egyértelműen az alvás hiányzott. Jó ezt biztos mindenki érti, de az, hogy nem ébresztőre kell hajnalban kelnem, hanem akkor és addig lustálkodva, amíg én jónak érzem... na ez értékes. #gratefulforthelittlethings

Július elején pár napig vidéken voltam Ritáéknál, ami nagyon kellemes volt. Kiugrottunk 1 napra VOLT-ra (na jó, ez olyan spontánnak hangzik, pedig valójában már elég rég megvolt a jegyünk), ami... hát egy apróbb incidenst leszámítva szuper volt. Sok ismerőssel találkoztunk, vízipisztolyoztunk (festival essential), délelőtt 11-től ittunk. Jajj, nem tudom írjak-e ezekről a véletlen találkozásokról... idén is találkoztam a Voltos Szerelmemmel, amikor a legnagyobb szükségem volt rá, és annyira örült nekem! Szóval, ha így haladunk, pár év és házas asszony leszek. ;)

Koncertek terén hát számomra egyértelműen a Bastille volt a fő vonzóerő, és amellett, hogy már az első szám előtt a dehidratáció szélén álltam, azért végigüvöltöttem, voltam kétszer is nyakban, és most is imádtam.

A buli is jó volt, találkoztunk egy rakat sotéssal, és nagyjából 5-ig táncoltunk. De olyan szokásosan teljes erőbedobással, miközben már csak részegek lötyögtek körülöttünk. Aztán a hazaút hihetetlen hosszúnak tűnt (félrenavigáltak minket -.-), meg azért már elég fáradtak voltunk.

Aztán  nem sokkal később mentünk nyaralni Laurával, apával, Macussal, és a 28 éves fiával, Bencével. (Hú, sikerült ezt a mondatot leírni minden gonoszság és indulat nélkül) Hát kezdjük anya reakciójával: miután elmondtuk neki ezt a tervet, egy hétig keservesen zokogott, közölte, hogyha most elmegyünk, akkor vissza se jöjjünk, nem beszélt velünk, szóval tulajdonképpen a szokásos... Mintha nekem a legnagyobb vágyam egy hipochonder, válogatós, idegesítő középkorú nővel, és a gyík fiával nyaralni, akinek 28 év alatt a legnagyobb kalandja az volt, hogy elment csocsózni egyszer. Mintha jól esne nekem apámat nézni ahogy totálisan leszar minket, és minden szavát lesi annak a nőnek ("Drágám, idehoznád a homeopátiás -kurvadrágaésértelmetlendelegalábbáltaladfizetett - bogyóimat?"), miközben anyával SOSE csinálta ezt. Lauráról a szupersportos-szuperügyes csodahúgomról ne is beszéljünk, mert a végén tényleg elásom magam. Szóval habár én nem tartom magam antiszociálisnak, most tényleg igyekeztem minden emberi kommunikációtól elzárni magam, mert mégis mit tudnék én hozzászólni a refluxmasszázshoz (...), az ivóvíz ideális hőmérsékletéhez ("túlhideg - jajjnemezmártúlmeleg"), az affektáláshoz, a nyalakodáshoz és áá.. nem, én nem ilyen vagyok. Ja, és az is szar volt, hogy tudom, hogy mennyire tetszett volna a hely anyának.

Na legyen elég ennyi, szerintem egyértelmű, hogy mennyire gáz ez az egész család, és hogy nincs egy épeszű ember sem, akire számíthatok, akivel beszélhetek.

Aztán jött egy spontán munkalehetőség, és tekintve, hogy mostanában sok pénzre lesz szükségem, meg amúgy is tök bulinak hangzott, elvállaltam: EFOTT-on italpultoztam, déltől éjfélig (Réka meg éjféltől délig, miután kértük, hogy egy műszakban legyünk :D), szóval igen lemaradtam minden koncertről. De azért nagyon tanulságos volt ez a munka. amikor tényleg 12 órán át a 40 fokban ugrálsz, pihenni, enni nincs időd, és inni is csak azért mész ki 1-1 percre, mert különben meghalnál. Az állóképességem, a reflexeim, az ügyességem, a logisztikai képességem, a nem létező fejszámolási tehetségem, a csapolt söreim minősége, a türelmem - hogy minden részeg paraszttal egyformán bánok, a nem kívánt udvarlók humoros lerázása: csupa olyan dolog, amiben hihetetlen sokat fejlődtem. És azért ezek a jövőben hasznosíthatóak lesznek. Szóval amellett, hogy tényleg eddigi életem legdurvább 5x12 órája volt, én élveztem, és a jövőben még csinálnék ilyesmit. És ezek után az IÖCS-ös 3-4 órás műszakok nagyjából semminek fognak tűnni. És... minden tisztelet a fesztiválon dolgozóknak.

Szóval eddig sem unatkoztam, de mostantól tényleg beindul a pörgés. És ezt eddig nem sokszor mondhattam el, de most gyakorlatilag 100%-ban saját pénzből finanszírozom a dolgokat. És ez nagyon jó érzés.

Még kéne írnom pár dologról, de inkább megyek jógázni.

This summer's gonna hurt like a motherfucker #1

Kicsit több mint 1 hónapja szabad ember vagyok, amit nagyon élvezek, és most hogy nagyjából minden sorozatot befejeztem, itt az ideje egy...

This summer's gonna hurt like a motherfucker #1

0

Lehet, hogy nem annyira bölcs dolog vizsgaidőszak vége felé (na jó, van aki még mindig eléggé nagyon vizsgázik, szóval...) megírni ezt a posztot, de most tudom hitelesen megfogalmazni a dolgokat, arról nem is beszélve, hogy vizsgaidőszak előtt meg nincs időm. Lényeg a lényeg, elvégeztem a hírhedt másodévet, leszigorlatoztam mindenből egész jól, és nem is kerültem pszichiátriára közben. És sokan kérdezik, hogy ezt hogy csináltam meg ilyen gyorsan, jól és magabiztosan. Erre próbálok most választ adni.

Már régóta gondolkozom egy ilyen jellegű bejegyzésen, csak sosem éreztem magam elég kompetensnek ahhoz, hogy tanácsokat adjak a témában. De eddig is sokszor volt ilyen, és a mostani vizsgaidőszakban meg még több ember fordul hozzám, és én meg annyira tehetlennek érzem magam, mert nem tudok segíteni. Szóval most muszáj megfogalmaznom valami értelmeset a tanulásról. És a stresszkezelésről.

Igen, az orvosi egyetem második éve rohadt nehéz, aki itt van, az érti miért, aki meg nem, annak nem akarok panaszkodni, mert mindenkinek vannak megpróbáltatásai, amiket meg én nem érthetek.

0. Mindenkinek magának kell kialakítania egy működő tanulási rendet, nem lehet efféle listákra és tanácsokra hagyatkozni. Leírom, nekem mi vált be, de azt sajnos egyáltalán garantálni, hogy másnak is be fog. Viszont, ha csak egy embernek is tudok segíteni, megérte leírni.

1. A tárgyi felkészülés, avagy a konkrét tanulás: tök mindegy, hogy három diasort, 20 tételt, esetleg az egész anatómiát kell-e megtanulni, én a következőket szoktam csinálni:
- csinálok egy tervet. Csak így összeírogatom, hogy mennyi anyag van, kapok egy szívrohamot, és nem tartom be. De úgy csinálom meg a tervet, hogy viszonylag lazára, tudván, hogy úgyis csúszni fogok vele, szóval hogy legyen idő behozni a lemaradást.

- menet közben, ha eszembe jutnak dolgok, amiket még át kéne nézni, írok egy listát, és azokat mindenképp megtanulom rendesen.

- megértésre megyek! Talán ez a legfontosabb. Be lehet magolni az egész élettan könyvet, de a vizsgán azt fogják nézni, mennyire érted, ha nem tudsz túllépni a könyv mondatain, és önálló gondolatokat felmutatni, akkor bizony az a rengeteg idő, amit tanulásra fordítottál, el van pazarolva.

- én mindenből szoktam jegyzeteket írni. Ez persze nem azt jelenti, hogy kimásolom a könyvet, hanem azokat a dolgokat, amiket én fontosnak tartok, kiírogatom (az előadást/gyakorlatot/könyvet/miegymást összerakom, és így ki fog kerekedni valami egész). És később ki se nyitom a könyvet, hanem csak a jegyzetemből tanulok (így esett a nagy eset, hogy én az anatszigóra tanulva a funkcit maximum tízszer nyitottam ki). És itt tényleg hagyok helyet az önálló gondolataimnak, magamévá teszem az anyagot, új ábrákat szerkesztek, memorizmákat találok ki (vagy keresek). És elég valószínű, hogy ezek a jegyzetek csak nekem lesznek érthetőek, de az már mindegy. Idő hiányában (vagy pusztán mert a tantárgy túl felesleges ekkora erőbefektetéshez) ez a fajta felkészülés persze nem mindig lehetséges, amiatt meg nem stresszelek.

- a magolás nekem nem megy túl jól. Pedig ez itt elég fontos lenne. Bikém képleteket rajzolgatok, amíg be nem rögzülnek, a többit meg betűszavakkal, kézmozdulatokkal, illetve dalokkal tanulom meg (az Örömódára kifejezetten jól ment az ízülettanulás). Ja és sokat ismételgetem.

- youtube. Kis angoltudással remek anat, élettan és bikém videókat lehet találni (ja amúgy másból is gondolom). Kikapcsolásnak időnként benyomok egyet, és nincs az az érzésem, hogy nem tanulok.

- meg amúgy is, az segít nekem, ha elmondják a dolgokat. Meg az is, ha visszamondom. Szóval a kutyám rendkívül előrehaladott tudással rendelkezhet az előadásaim alapján.

Hát a tanulásról most ennyi jutott eszembe, viszont, amit én komolyan hasonlóan fontosnak tartok, az a lelki felkészülés.

2. Nos lássuk, hogyan stresszelek én:
- a legrosszabb, ami történhet, hogy bepánikolok, remegni kezdek, és képtelen vagyok a tanulásra koncentrálni. Ez általában akkor történik, amikor belegondolok, hogy mennyi anyag van hátra. Megoldás: nem gondolok bele. És ha mégis megtörténik, akkor azonnal abbahagyom a tanulást, mert felesleges ilyenkor azzal próbálkozni. Helyette például iszok egy teát, elmegyek kutyát sétáltatni, vagy hallgatok egy kis zenét, (idő függvényében) megnézek egy sorozatrészt, és folyamatosan azzal mantrázom magam, hogy Tami! Most nincs idő pánikra! Most tanulnod kell, szóval azonnal hagyd abba! Ennél sokkal stresszesebb lesz a munkád, mi lesz veled akkor, ha már ezt se bírod? És ez a szöveg beválik, szóval ilyenkor nem is vesztek olyan sok időt, hanem újult erővel folytatom a dolgokat.

- fontos az alvás! Nem is tudom, hol olvastam, hogy alvás közben rögzülnek igazán a dolgok, és ezzel nyugtatom meg magam, mert képtelen vagyok korán kelni, és túl sokáig tanulni. Ha elalszom, elalszom, másnap is van nap. Szóval én abszolút nem a tanuljunk át éjszakákat, éljünk xanaxon, kávén és energiaitalon párti vagyok, hanem inkább a 10-re bevonszolom magam a könyvtárba, és ott vagyok, amíg bírom.
-  tologatás. Ez nagyon szubjektív dolog, és van akit tényleg megnyugtat az a plusz 3 nap, de én soha nem szoktam vizsgát eltolni. Mert az van bennem, hogy amikor felvettem a vizsgákat, akkor beleszámoltam azt, hogy nem fogok tanulni pár napig az előző vizsga miatt, meg minden ilyesmit, szóval ha akkor úgy gondoltam, hogy elég ennyi idő, akkor elég is lesz. És amúgy meg ha megbukok, akkor úgyis kb akkor mennék, mint amire átvettem. És mindig megvan az esély, hogy átmegyek. Szóval engem jobban vonz a szünet és szabadság gondolata, mint az, hogy minden szart megtanuljak. És így meg rá vagyok kényszerítve arra, hogy rendesen tanuljak, és ne az időt pazaroljam.
- önbizalom. Talán mindennél fontosabb ez a pont. Hogy elhiszem, hogy nem véletlenül vagyok itt, és hogy a kemény munka meghozza az eredményét. Hinnem kell a szerencsémben. Mert soha nem lehet úgy menni vizsgázni, hogy mindent tudok, minden azon múlik, hogy mit húzok/kérdeznek, és hogy mennyire jóindulatú a vizsgáztató. És nekem az az eddigi tapasztalatom, hogy a magabiztos emberekkel kedvesebbek. Jobban szeretik, ha mondjuk amikor olyat kérdeznek, amit nem tudok, nem megkukulok, hanem mondok valamit (ilyenkor általában elég hülyeségeket). Elég szerencsés vagyok, mert az adrenalin velem csodákat tesz, és ha elgondolkodtató dolgokat kérdeznek, akkor tudok válaszolni, legalábbis próbálok hangosan gondolkodni, és ez tetszik nekik.
Szóval vizsga előtti teendőim: 1. alvás!! (ez nem mindenkinek egyértelmű) 2. kezemen az I can do this felirat. Önbeteljesítő jóslat. Pozitív szuggesztió. Lehet akárminek nevezni, nekem bevált (és lemásolni ér). 3. szuperhős póz. Bővebben ITT. Ne ezen múljon. És tényleg lehet, hogy ez is placebo. De működik, nem ez a lényeg?
- még egyszer leírom: minden negatív gondolatot elhessegetek. Nem azt mondom, hogy úgyis kivágnak, hanem, hogy nagyon nagy szerencsére lesz szükségem, és csak nem vágnak ki.

Nagyjából ennyi az én hatalmas titkom.

Battle cry

Lehet, hogy nem annyira bölcs dolog vizsgaidőszak vége felé (na jó, van aki még mindig eléggé nagyon vizsgázik, szóval...) megírni ezt a ...

Battle cry

0

Leírom, mi a boldogság. Az agyunkban van egy ventrális tegmentális area (továbbiakban VTA) nevezetű neuroncsoport, ami ha aktiválódik, akkor dopamin (boldogsághormon neurotranszmitter) szabadul fel egyes agykérgi területeken, és ez eufóriaérzést vált ki. Na most, csináltak egy olyan kísérletet, hogy egerek agyába elektródákat építettek be, amit az egér magának tudott ingerelni. Szegény egérkének nagyon tetszett ez a dolog, addig ingerelte magát, amíg éhen nem halt. Röviden-tömören, erősen leegyszerűsítve, a drogok is ezt teszik az emberek esetében.

(Természetesen) a VTA folyamatos tónusos gátlás alatt van, főleg egy nucleus accumbensnek nevezett mag által, és gyakorlatilag minden bemenő információ a nucleus accumbenst aktiválja, és ezzel legátolja a VTA-t, tehát a boldogságot. Avagy ja, az élet szar.

Aztán ott van például a nikotin, alkohol, marihuána, amik közvetlenül aktiválják a VTA-t, vagy a kokain, amfetamin, fenciklidin, ópiátok, amik a VTA-hoz (többek között a nucleus accumbensből) menő gátlást szüntetik meg. (Annyira le akarnám írni a pontos élettani mechanizmust, ami mindegyik esetében különbözik, és szerintem baromi érdekes, de most mindenki örömére visszafogom magam.)

Felmerül a kérdés, hogy akkor hogyan is lehetséges boldognak lenni. Na erre nem tudok válaszolni, mindenkinek mások azok a dolgok, amik a VTA-t aktiválják. Nálam egyszerű hétköznapi dolgok: ha látom Musut szaladni; ha van otthon meleg kaja, amikor egy áttanult nap után hazaérek; ha végre megnézhetem a Trónok harcát; ha segíthetek valakinek; ha sikerül egy vizsga; ha elmegyek egy koncertre; ha véletlenül összefutok valakivel, és dumálunk pár mondatot, stb. Van olyan, akinek ezek a dolgok kevesek... ez egyrészt lehet a drogok miatt, amik természetesen sokkal nagyobb fokú eufóriát váltanak ki, mint az előbb említett apróságok, és emiatt a VTA érzékenysége csökken, tehát az ilyen hétköznapi ingerek nem váltanak ki semmit. De van olyan, aki drogok nélkül sem tud boldog lenni, mert NAGY dolgokra vágyik, szóval neki csak az okozna akkora boldogságot, mint mondjuk nekem egy ebéd egy csoporttársammal, ha mondjuk megnyerné a lottót, és Palvin Barbi hozzámenne feleségül. És mivel ezek nyilván nem fognak teljesülni, az ilyen emberek hajlamosabbak drogokhoz nyúlni. Mert valahol mindenki eufóriára vágyik.

És ha egyszer végre sikerül aktiválni a VTA-t? Nyilván nem tart örökké, hamarosan le fog csengeni az érzés, a nucleus accumbens ismét hatalomra jut, és az egész nem lesz más, mint puszta emlék. Megéri? Megéri hónapokat küzdeni, vagy épp egy rakat pénzt kidobni  azért a pár percért, amíg a dopamin felszabadul, és azt érzed, hogy na végre elértél valamit? Meg. Hinnem kell, hogy megéri, különben ennek az egész hülye életnek semmi értelme nem lenne, és ebbe a céltalanságba beleőrülnék.

Hogyan lehet ezt befolyásolni tudatosan? Erre persze nem tudok konkrét választ és módszert adni. Azt tudom elmondani, hogy gyakorlatilag én tizenvalahány éven át a jövőben éltem. Minden áldott este azt terveztem, hogy Chrisszel mennyire tökéletesen boldogan fogunk élni egyszer a három négyesikrünkkel (oh my vagina!) Dubaiban jégtánc olimpiai bajnokokként. Vagy valami hasonló lehetetlen álmot kergetve (aki nem hisz nekem, íme egy egész visszafogott példa: From 2015). Alig tudtam értékelni a jelenbeli dolgokat Ahogy telt múlt az idő, rá kellett jönnöm, hogy amiket elterveztem, soha nem fognak valóra válni. Igen, úgy fogok meghalni, hogy nem csókolóztam Chrisszel. Hihetetlenül pesszimista, depressziós, egyáltalán olyan ember lettem, akinek szinte semmi nem tudott örömöt okozni. Aztán ahogy szarabb dolgok is kezdtek történni velem, minthogy a gyerekkori szerelmem soha nem fog szeretni, rá kellett jönnöm, hogy nem hagyhatom, hogy elpazaroljam a legszebb éveimet önsajnálatra. És habár tudom, egyes dolgokban még most is nagyon elcseszett vagyok, de hatalmas eredménynek tartom, hogy idáig eljutottam. És nem tudom, hogyan.

Elhatározás. Hozzállás. Minden ezen múlik. Ezt nem győzöm hangsúlyozni, de tényleg így van. Ha úgy mész be anatszigózni, hogy tuti kivágnak, akkor tényleg így történik, ha pedig úgy, hogy olyat fognak kérdezni, amit tudok, akkor sikerülni fog, bármennyire nem érdemelted meg. Ezt a filozófiát nem csak az anatvizsgára, hanem az egész életre ki lehet terjeszteni. És ha valami nem sikerül, akkor jön az egyik kedvenc idézetem:

Ever tried. Ever failed. No matter. Try again. Fail again. Fail better.

PS: ne légy öngyilkos! <listen>

I lived

Leírom, mi a boldogság. Az agyunkban van egy ventrális tegmentális area (továbbiakban VTA) nevezetű neuroncsoport, ami ha aktiválódik, ak...

I lived

0

Tavaszi szünet utolsó napja. Itt ülök a csodálatos új franciaágyamon, élettannal, anattal és még három évadnyi Dr. House-szal körbevéve. Anya a haza bölcsével, és húgom is épp a pasijával van egy szobával odébb. Én itt ülök egyedül, és arra gondolok, hogy ez már sok.

Nem tudok sok mindent a párkapcsolatokról, de az elég sok mindent elmond rólam, hogy életem legjobb kapcsolata 4 vagy 5 órán át tartott, és pont azért volt annyira jó, mert tudtam, hogy mindjárt vége lesz, anélkül, hogy bárkinek baja esne.

Mi a baj velem?

Ülök a metrón vagy épp bulizok valahol? A rokonok tesznek fel kérdéseket vagy csak facebookon megnézek egy adatlapot? Mindegy, mert mindig az jár a fejemben, hogy mennyire gyűlölök mindenkit. Hogy az emberek mennyire átlagosak, mennyire nyomik, mennyire buták, és a legrosszabb... mi van, ha közéjük tartozom? 

Néha úgy érzem, mintha én csak kívülről nézném az egész életet, és nem élném.

Sok kapcsolatot látok magam körül. Sok áldozatot, sok veszekedést, sok szenvedést, sok küzdelmet és türelmet, próbálkozást... és mindig arra gondolok, hogy ez tényleg megéri? Tényleg van az az ideiglenes boldogság, amiért megéri feladni azt, aki vagy, és idomulni egy olyan emberhez, akiről elhiszed, hogy olyan, amire vágysz (mert ő is igyekszik hozzádigazodni)? Végülis én honnan tudhatnám, soha nem volt benne részem, de szerintem nem éri meg. Nem hiszem, hogy létezik a földön olyan ember, aki képes lenne elviselni engem az említett 4-5 óránál tovább, aki képes lenne a hülyeségeimmel foglalkozni, aki szívesen hallgatná az ironikus megjegyzéseimet, aki ott akarna aludni a csodálatos új franciaágyam másik oldalán. És abban a hipotetikus esetben is, ha találnék egy ilyen mutánst, valószínűleg képtelen lennék elviselni én őt. Mert valami biztos zavarna benne, mert nincs olyan ember, akiben nem zavar semmi. Az esetek többségében ez oké, mert nem találkozom velük annyit, hogy ez problémát jelentsen, és ha igen (lásd: család), akkor meg simán elzárkózom, ha túl sok impulzus ér (átlagosan három mondat után). Miért kellene nekem önként elfogadni másokat?

Ördögi kör ez. Nem bírom elviselni az embereket. És emiatt (?) ők sem fognak engem elviselni. Nem tudok megbízni senkiben teljesen, mert nem akarom, hogy megbízzanak bennem. Nem akarok kötődni senkihez, mert nem akarom, hogy megbántsanak, és ezért inkább én bántok meg másokat. Abban a biztos tudatban, hogy másnapra elfelejtenek, mert annyira jelentéktelen vagyok.

Nos, röviden-tömören, ez a baj velem. És eljutottam addig, hogy beismerjem, hogy ez baj, és változtatni akarjak.

De hogyan? Annyit próbálkoztam már megváltozni. Rengeteg tervem van a közel- és távolabbi jövőben is, rengeteg mindent tervezek megtenni, amíg fiatal és egészséges vagyok, és ezek a dolgok tényleg boldogságot tudnak okozni. Rengeteg dolgom, rengeteg programom van. És van amikor azt érzem, hogy haladok valamerre.

De aztán időnként van pár szabad órám, amikor itt vagyok egyedül, nincs tennivalóm (vagyishát lenne nem is kevés, de képtelen vagyok csinálni bármit), és elkezdek gondolkozni, és rájövök, hogy még mindig ugyanaz a Chris-után sóvárgó idealista idióta vagyok, aki tíz éve. Csak az alany változott (és tulajdonképpen lényegtelen, hogy kire. Na jó, egy kicsit tényleg változtam, mert ha olyan lennék, mint anno, akkor most róla áradoznék.).

Szóval, ha bárkinek van ötlete, hogy mit csináljak, hogy ténylegesen elérjek valamit, ne csak lefoglaljam az agyam valami mással, akkor szóljon. Pszichiátriai eset vagyok?

És a legfontosabb: hogyan NE omoljak össze a következő pár hónapban, amikor toppon kell lennem a szigorlatok miatt? Mert még mindig az a legfontosabb célom, hogy segíthessek a fent részletezett idegesítően sekélyes embereknek.

(Wo)man on a wire

Tavaszi szünet utolsó napja. Itt ülök a csodálatos új franciaágyamon, élettannal, anattal és még három évadnyi Dr. House-szal körbevéve. ...

(Wo)man on a wire

0

Elváltak a szüleim.

Elvált szülők gyereke vagyok.

Még csak ismerkedem ezekkel a mondatokkal. Eddig hangosan egyszer mondtam ki (és hát mit mondjak, nem volt jó érzés). Pedig a mai naptól fogva 100%-ig így van. Igazából senki nem gondolta, hogy ilyen gyorsan kimondják. Anya az első tárgyalást - amit mellesleg a házassági évfordulójukra tűztek ki - lazán kihagyta. Ami után szerintem nincs joga beszólogatni Laurának, hogy nem jár iskolába (ami egy másik történet). Aztán ma volt ez a második első tárgyalás, aminek hivatalosan valami békítő folyamatnak kellett volna lennie, de gyakorlatilag a bíróság nem látta semmi akadályát, hogy febontsák a házasságot. Halleluja.

Mindenesetre anya nagyon szar állapotban van, annyira, hogy telefonálni nem tudott velem, a nővérével beszéltem, aki megint megkért, hogy legyek anya mellett teljesen. Igyekszem, tényleg igyekszem, de ne várja tőlem, hogy azt mondogassam, hogy egy válásba márpedig bele kell halni, ne várja, hogy apát, a "kurváját meg a kölykeit" fikázzam egész nap, ne várja, hogy amikor hajnali ötkor a zokogására kelek, akkor kedvesen és együttérzően meghallgassam ugyanazt a monológját százötvenedszerre is, és azt meg főleg ne várja, hogy támogassam abban, hogy apáról leperelje a gatyáját is. Szegény ember így se fűtött egész télen - ami megint csak hülyeség, ha nem a nőre (meg természetesen ránk, de az valahol csak kötelezettsége) költené minden pénzét, akkor nem a 20 éves hősugárzóval kéne szórakozni.

Na mindegy, emiatt a véleményem miatt én vagyok anya számára jelenleg a főellenség. És igen, ez is mindenkit meglep, de igenis van véleményem, és nem lehet engem az érdekeik szerint rángatni. Ha tíz éve váltak volna, talán, de mostmár nem.

És még valami, ha valaki olyan hangon beszél velem, mint anya, akkor hogy várhatja el, hogy öt perc múlva odamenjek hozzá, és megsimogassam? Mintha adnék valakinek egy pofont, majd elvárnám, hogy megölelgessen. Nem, egyszerűen ez nem megy nekem. És nem érdekel, hogy az ő családjában ez így volt a módi, hogy kiüvölti mindenki a magáét, majd egymás nyakába borulnak. Szóval mostanában (értsd: 1 éve) remek időtöltés itthon lenni... és egyre jobban bezárkózom.

Na nem mintha anya bármikor is nagyon tudott volna a problémáimról, de mostanság már TÉNYLEG csak magával és nyomorúságos sorsával törődik. Bár sose mulasztja elmondani, hogy mindezt értünk teszi. Aha, akkor például megkérdezhetné, hogy milyen napunk volt. Komolyan, apa a telefonokból meg a heti pár óra találkozásokból többet tud rólam.

Amúgy Laura épp Londonban van, és egyrészt nagyon hiányzik, másrészt örülök, hogy legalább ő kimarad  ebből a balhéból. Szóval alapjában véve engem nem zavar, hogy nem beszélhetek erről senkinek, mert Laurával mindent megbeszélünk. Meg amúgy is, ki akarna ilyen vidám sztorikat hallgatni? Nagyon sok barátom jelentkezett... ami iszonyatosan aranyos tőlük, de amikor velük vagyok, nem akarok az otthoni dolgokra gondolni, miért depiznék, amikor akár jól is érezhetem magam. Elég erős vagyok ahhoz, hogy tartsam magam, de ahhoz már nem, hogy pár felszínes mondaton túl beszéljek róla.

Szóval ma nem volt Laura, és ezért élettan után, amikor sikerült beszélnem apáékkal, kicsit kiakadtam. És mivel Laura nem volt opció, rázúdítottam ha nem is az egészet, de egy kis részét egy csoporttársamra. Szegény rosszkor volt rossz helyen, de nagyon aranyosan viselkedett. Gondolom a háta közepére sem kívánta azt a beszélgetést (komolyan, ki akarna ilyen témákra reagálni), és neki is megvan a maga baja, de ha ő teljes kivülállóként (ja, és fiúként), elmorzsolt pár könnycseppet (na jó lehet, hogy a nem is annyira hidegtől és a nem létező széltől volt) a sztori egytizedétől, akkor hogy várhatnám másoktól, hogy tényleg belekeveredjenek?? Amikor én mást sem akarok, mint kikeveredni belőle.

Még olvasni is szar lehet, bocsánat.

Na mindegy, egy órán belül vidámnak, inspiráltnak és kreatívnak kell lennem, szóval ideje abbahagynom a panaszkodást. És tényleg az a vicces, hogy erre képes vagyok megjátszás nélkül. Tényleg jól fogom magam érezni este. Mert akárki akármit mond, én nem fogok az élet szar oldalára koncentrálni, nem fogok szenvedésbe süppedve vegetálni, hanem kiélvezem a fiatalságomat. És ennek a hozzáállásnak köszönhetem, hogy az elmúlt egy évben éltem meg a legjobb élményeim nagy részét.

Szóval, köszönöm szépen, jól vagyok.

P.S.: nagyon szeretem az anyukámat, és azt akarom, hogy boldog legyen. Meg apa is.

Sadnecessary

Elváltak a szüleim. Elvált szülők gyereke vagyok. Még csak ismerkedem ezekkel a mondatokkal. Eddig hangosan egyszer mondtam ki (é...

Sadnecessary

0

Most egy teljesen összeszedetlen, random gondolatokat tartalmazó bejegyzés következik.

Randiztam. Az egyik tinderes sráccal. És nagyjából ennyivel le is tudom zárni a történetet. Előtte nagyon rettegtem, hogy mi van, ha nem néz ki jól, vagy ha nem megy a beszélgetés, aztán természetesen ezzel nem volt gond. Mindig ugyanaz a probléma: én. Nem tudom, pontosan mi, valószínűleg az, hogy abban a pillanatban, ahogy elkezdek reménykedni valami pozitív kifejletben, a srác azonnal rájön, hogy jobb távol tartania magát tőlem. És igaza van. 

Lassan ténylegesen fel kéne dolgoznom, hogy nem érdemes próbálkoznom, mert csak magamat szopatom. (Tudom, már megint úgy hangzom, mint egy kiégett negyvenes, elnézést.)

Síeltem. Vikivel, csoporttársakkal, és ott megismert cuki emberekkel. Nem hittem volna, hogy valaha még ezt írom egy sporttal kapcsolatban, de ez ment. Jó, nyilván nem fekete pályákon ugratva kezdtem, de mindenki azt mondta, hogy ahhoz képest, hogy pár napja volt először léc a lábamon, jó vagyok (már a 4. napon le tudtam jönni piros pályán esés nélkül). Szóval a zöld meg a könnyebb kék pályákat elég hamar "kinőttem", ezért Vikit hátrahagyva mentem csoporttársaimmal - és megint csak meglepő, de nem kellett sokat várniuk rám (sőt, volt amikor semmit). Tehát habár nem olcsó mulatság, de én eléggé élveztem ahhoz, hogy folytatni akarjam egyszer.

Ittam. Mármint ez nem nagy cucc, csak most döbbentem rá ezzel kapcsolatban valamire. Szóval én fiatalabb koromban ritkán voltam olyan társaságban, ahol nagyon durván tolták volna. Mind a gimis, mind az általános iskolás társaságom kis light-os (néhány balesettől eltekintve), sörözgetünk, fröccsözgetünk, teljesen elvagyunk. Aztán egyetemen egy kicsit nagyon más a helyzet, ami eleinte furcsa, mondhatni sokkoló volt, de már gólyatáborban megszoktam, és a magam módján idomultam hozzá. Mindenki magának kell eldöntse, hogy a mindenesteseggrészegreisszukmagunkat vagy a jóbeszélgetésmelléegykétmacinemárthat kategóriában érzi-e jól magát, én speciel mindkettőben. Ott lesz érdekes, amikor a két társaság keveredik. Esetemben a sítáborban Viki találkozott az én drága csoporttársaimmal. Akik már odafelé a buszon, még Magyarországon fejenként egy jó fél liter töményet megittak (házi pálinka, vodka, whiskey, és ami még csurrant-cseppent). És amúgy ők tényleg nagyon jó szándékú, kedves, vicces és okos emberek, csak ezt fárasztó, primitív szexpoénokat hajtogatva, hangosan Csavard fel a szőnyeget énekelve nagyon nehéz elhitetni azokkal, akik nem ismerik őket.

Na mindegy, a végére szerintem elég jól összeszoktak.

Szigorlatozom. Tudom, már kezd unalmas lenni, de most TÉNYLEG életem legnagyobb megpróbáltatásai várnak rám, konkrétan az élettan, az anatómia, illetve a biokémia szigorlatom. Ha megcsinálom őket, akkor már elég sanszos, hogy orvos leszek. És tudom, szinte minden ismerősöm azt hiszi, hogy nekem ez is menni fog, olyan tényekre alapozva, hogy eddig mindig szerencsém volt. De az, hogy egy-egy féléves anyagot képes voltam megtanulni annyira, hogy épp olyat kérdezzenek, amit tudok, az nem jelenti azt, hogy ez 2-3-4 féléves anyagokkal is menni fog. Mert továbbra sem tudom érzékeltetni, de egy heti anyag is RENGETEG, nemhogy egy féléves, nemhogy több féléves... Nem tudom elhinni, hogy van annyi agyi kapacitásom, hogy ennyi dolgot részletesen és teljesen megértve belevéssek a memóriámban. Szóval egyelőre rettegés helyett csak az adott hétre koncentrálok (épp véralvadok), és nagyon reménykedem, hogy a szerencsém nem fog elhagyni. Főleg, hogy a vizsgáztatók sem a barátságosságukról híresek.

Fonendoszkópot veszek. Apró második lépés a fehér köpeny megvásárlása után, de mégis nagyon felelősségteljes egy életre színt választani. Emellett ez azt is jelenti, hogy hamarosan nem csak díszként/vérnyomásmérőként fogok funkcionálni a kórházban, hanem ténylegesen betegeket vizsgálhatok, anamnézist vehetek fel, és ez tulajdonképpen borzasztóan izgalmas. A kommunikációtól eléggé félek. A gyerekekkel nem igazán volt problémám, de elvileg most egy rakat házsártos idős ember lesz, akik a hátuk közepére sem kívánják szerencsétlen bénázó orvostanhallgatókat. Kíváncsi vagyok, hogy mennyire tudok professzionális maradni, ha mondjuk leüvöltik a fejem, és nem sértődötten/sírva kirohanni a kórteremből. Nem tudom, hogy ez vagy a szigorlatok lesz-e a nagyobb kihívás a félévben.

Megyek aludni. Mert nem sikerült még visszaszoknom a koránkelésre, főleg, hogy ma teljesen feleslegesen bementem 8-ra és véletlenül beültem egy random előadásra, mert azt hittem, akkor kezdődik az élettan.

A million little pieces

Most egy teljesen összeszedetlen, random gondolatokat tartalmazó bejegyzés következik. Randiztam . Az egyik tinderes sráccal. És na...

A million little pieces

0

Sokáig írtam ezt a bejegyzést, közben sok mindent történt, aminek hatására mindig másképp alakítottam az írást, és tulajdonképpen most sem tudom, hogy mit akarok kihozni belőle, szóval lehet, hogy egy kicsit kusza lesz.

Drága húgom nagyjából tíz éve próbál rávenni arra, hogy olvassam el a Titkos Szabályokat. Igazából már akkor is nagyon elavultnak tartottam, hogy '90-ben két nagyi mit mondott a pasizásról, szóval sosem olvastam el, Laura viszont ezen élt, tehát nagyjából tudom miről szól. És most jött el az a pillanat, amikor meg is értettem.

Röviden annyi a lényeg, hogy TILOS futni egy pasi után. Le kell szarni, és ha fontos vagy neki, keresni fog. Hagyni kell, hogy ő keressen, ha meg nem teszi, akkor egyértelműek a szándékai. Ha mondjuk elismertem volna, hogy ebben van igazság, akkor számos kellemetlen pillanatot, beszélgetést megúsztam volna (itt főként Chrisre gondolok).

Na mindegy, ami volt, elmúlt, örömmel jelentem, hogy tanultam a hibámból, és mostanában már egyáltalán nem követek el ilyesmit. És hogy ennek mi köze a Tinderhez?

Hát, ott hagytuk abba, hogy lett egy csomó matchem, és én elvből nem írtam senkinek.

Viszont ők írtak! Az első üzenetek mindig bénák, van aki azzal kezd egyszerűen, hogy Szia!, majd ennyiben is marad az egész beszélgetés, de vannak ötletesebbek is. Az elején még érdekes, de elég hamar meg lehet unni ugyanazokat a köröket (Hova jársz? Hobbik? Zenék? Filmek?). Ettől függetlenül érdekes megfigyelni, hogy ugyanazokból a témákból mennyire szerteágazó diskurzusok  alakulhatnak ki: a Csepel-sziget hídjaitól Új-Zéland vízumkötelezettségéig, az én ruhatáros pályafutásomon át a BME autóépítő csapatáig minden szóba jöhet. Már ha elég érdekes a srác ahhoz, hogy visszaírjak neki. Ha nem az, akkor nem írok semmit - és itt hangsúlyoznám a Titkos Szabályok szerepét -, ők pedig még lelkesebben írnak megint. Nem válaszolok, és írnak megint, és ez így megy, amíg szinte bűntudatom nem lesz. (Bár őszintén attól volt igazán bűntudatom, hogy huszonötször leírtam, hogy én hű de mennyire anatómiát tanulok, miközben rohadtul nem tanultam, mert tindereztem. #paradoxon)

Szóval az egyetlen dolog, amivel ebben a kegyetlen online világban érvényesülni lehet, az a humor és a kreativitás. Tapasztalatom szerint egyáltalán nem igaz, hogy mindenki szexre megy, bár nyilván az is egy opció. De ha mondjuk XY elsőre vicces, okos, ezért csomót beszélgetünk, és mondjuk randira hív, akkor mégiscsak felmerül az ember lányában a  kérdés, hogy tényleg meg akar engem ismerni, tényleg nem csak szexre kellek? És igen, elég szomorú, hogy így látom  magamat, hogy lehetetlennek tartom, hogy valaki tényleg csak egy kávét akarjon meginni velem, és igen, ezzel annyira megsértem fent említett XY-t, hogy soha többé nem ír. Pedig nem vele van a baj, hanem velem.

Na mindegy, ez már nem a Tinder hibája.
Összesítsünk!

Mi volt a célom vele? Eleinte semmi, csak kíváncsi voltam, milyen. Hát, elsősorban addiktív. Nyilván nem az igaz szerelmet akartam megtalálni, inkább csak kellett valami, amivel kósza gondolataimat lefoglalhatom. Önbizalom-növelőnek (és ez a szóösszetétel hogy helyes?) is tökéletes, hogy amikor egész nap itthon tanulok pizsiben, írogatnak mindenfélét, hogy szép a mosolyom blabla. Szeretek érdekes, művelt, okos embereket megismerni (ejj de sznob vagyok, és ejj de vicces, hogy ezt Tinder kapcsán írom). Szeretnék egy kicsit kevésbé gyanakvó, bizalmatlan és szkeptikus lenni, szeretnék mindenkivel lazán és erőfeszítés nélkül beszélni (amúgy ez igazából a személytől függ). Az is lehet, hogyha nem cseszem minden alkalommal, akkor majd elmegyek randizni.
Amúgy nem veszem annyira komolyan, sőt igazából bárkinek (barátok, húg, húg barátai) odaadom, hogy felügyelet nélkül böngésszenek, válogassanak embereket, bárkinek írhatnak bármit. Mert akárki akármit mond ez az egész jó móka. Szóval nekem a barátaim szórakoztatása többet ér, minthogy mit gondolnak rólam random idióták.

Kitöröltem-e? Igen, első körben egy hétig nem bírtam, túl sok hatás ért, túl sok volt az agyatlan seggfej, túl sok volt hátra az anatból, szóval mindenkinek az volt a legjobb, hogy eltűntem. Aztán most, hogy kicsit lenyugodtam, visszaraktam, és nagyon igyekszem egy fokkal nyitottabb, bizalommal telibb, és kevésbé őszinte és nyers lenni. Nem tudom, most meddig fogom bírni, de vannak új, jófejnek tűnő srácok.

Kinek ajánlom kipróbálásra? Egyedülálló embereknek, akiket vagy kevés ilyen jellegű hatás ér, vagy elegük van a buliban ismerkedésből. Akik tanulás közben kikapcsolódásra vágynak, akik szeretnének csak úgy ismeretlenekkel beszélgetni tét nélkül, akik csak szeretnék kipróbálni, milyen is ez a marhaság. És ki tudja, lehet hogy még lesz is valami értelmes belőle. (Kinga épp ezekben a pillanatokban randizik egy tinderes sráccal. Drukkoljunk neki innen.) Akik egy jelre vártak, azoknak legyen EZ a jel a kipróbálásra. Végülis van vesztenivaló?

Love game #2

Sokáig írtam ezt a bejegyzést, közben sok mindent történt, aminek hatására mindig másképp alakítottam az írást, és tulajdonképpen most se...

Love game #2

0

Majdnem egy hét tinderezés után szinte kiforrott véleményt alkothatok a párkeresésnek eme újszerű módszeréről. Aki nem tudná, annak azért leírom: a Tinder egy okostelefonra tölthető alkalmazás, amibe a Facebook profilon keresztül lehet bejelentkezni (de ez a Facebookon nem látható. Szerencsére.). Ezután beállíthatod, hogy melyik képeid elég alkalmasak arra, hogy az alapján ítéljenek meg az emberek, írhatsz magadról pár mondatot, vagy berakhatsz egy nagyon mély idézetet, ami a karakterkorlátnak köszönhetően egy szó közepén megszakad. Én rendkívül egyszerűen hagytam az alapértelmezett képeket (az első négy profilképem), és egy árva betűt nem írtam magamról. A következő lépés, hogy beállítod a keresési preferenciáidat: én korban a 19-23-as szűrőt raktam a fiúkra, és valahogy úgy állítottam be, hogy mindenképp budapestiek legyenek. 

Ezután kezdődik a móka: az alkalmazás feldobja az egyedeket, és ha balra húzod őket, akkor eltűnnek az internet vad világában, ha jobbra, akkor pedig megjegyzi őket. Ha a kiszemelt is jobbra húzott téged, akkor a Tinder összepárosít titeket, és indulhat a chatelés. Ha balra húzott, akkor pedig ezt soha az életben nem fogod megtudni.

Ja és kijelzi, ha van közös ismerős vagy érdeklődés: kedvenc játékom, hogy próbáljam kitalálni, hogy honnan ismerem az adott embert (mondjuk 40 egyetemi közös ismerős, és a SOTE-Meme illetve az IÖCS lájkolása után nem kell nagy logika, hogy kitaláljam, hogy egy sotéssal van dolgom, de azért vannak cselesebb helyzetek is).

Emlékszem, amikor először hallottam erről nyáron vagy ősszel, teljesen hülyeségnek tartottam. De most hogy találkoztam élő és okos (!) emberekkel akik használják, randiznak, ismerkednek vele, arra jutottam, hogy egy próbát megér. Olyan hajnali 2 körül lehetett, kicsit illuminált voltam, amikor letöltöttem, és emlékszem, hogy REMEGTEM, miközben elkezdtem az első embereket megtekinteni. Hogy hogy lehetek ennyire szánalmas, hogy ezt használom. Ennek hatására nagyjából az első 2-300 embert automatikusan eldobtam balra, és már majdnem feladtam a dolgot, amikor végre találtam egy szimpatikusnak tűnő srácot, aki nem tartozik a következő kategóriák egyikébe:

- külföldi kőgazdag csávóka, aki idejött a haverjaival szilveszterezni (ja igen, Szilveszter előtt töltöttem le)

- kiéhezett BME-s (a való életben is fájdalmasan sokan vannak)

- kigyúrt agyatlan beképzelt bolond (mert aki ilyen félmeztelen feszítős képet rak ki, arról automatikusan azt feltételezem, hogy az a legnagyobb értéke, és hát azzal én nem tudok mit kezdeni)

- ez vonatkozik a Ferrarival pózoló egyedekre

- öltönyös modellfiúka

- akiknek már a profilképén ott virít a barátnőjük? Mi a rák? Akkor azok mit tindereznek? Bár tényleg lehet, hogy hármashoz keresnek jelentkezőt, de hát na. Nem hinném, hogy ez a helyzet a döntő többségnél.

Most jelenleg csak ennyi jutott eszembe, de gyakori elem a képeken a kiskutya, a kisgyerek, illetve a gitár. Az a baj, hogy ezek működnek nálam.

 

Szóval a válogatás tapasztalatait úgy foglalnám össze, hogy remek érzés a feldobott emberek 90-95%-át a kukába rakni, és az meg még jobb, ha valakit jobbra húzok, akkor valószínűleg azonnal kiírja, hogy match van. Igen, micsoda elismerés: a nekem tetsző srácok nagy része a négy profilképem és 0 információ után dughatónak jobbra húzhatónak ítél (abba bele sem merek gondolni, hogy azok közül, akiket kidobtam hány húzott engem jobbra…).

Egyrészt most elkezdhetném, hogy milyen szomorú, hogy így működik ez a rendszer. Az előbb leírt kategorizálásomból szerintem látszik, hogy egy-két kép alapján megítélünk (legalábbis én) egy embert, eldöntjük, hogy nem tetszik, nem okos, nem nekünk való és kész. Simán lehet pedig, hogy a felpumpált pectoralisa mögött érző szív rejlik, és amúgy meg megnyerte a fizika OKTV-t, simán lehet, hogy hipster-szemüveges életünk szerelme, akinek király a humora, de mi még csak esélyt sem adunk nekik.

De ha őszintén belegondolunk, a való élet nem pontosan így működik? Az első benyomásodat csak és kizárólag a külső határozza meg, az alapján döntöd el, hogy meg akarod-e ismerni, akarsz-e vele táncolni, stb. És ez tök természetes. Mármint a sikeres párkapcsolathoz elengedhetetlen a fizikai vonzalom, még ha hangsúlyozom, nem csak az szükséges. De kiindulópontnak teljesen jó szerintem, hogy kinézet alapján szűrjük meg az embereket. Még ha benne van az a kockázat is, hogy az alapján rosszul ítélsz meg néhány jelöltet. Azonban azért lássuk be, erre olyan kevés az esély (lásd: fenti példák), hogy ezt a kockázatot vállalom.

Trailer-hang: És hogy lehet-e normális emberekkel talákozni? Van-e ennek értelme? Letöröltem-e már? Fogok-e randizni? A következő részben kiderül, tartsanak velünk.

Love game #1

Majdnem egy hét tinderezés után szinte kiforrott véleményt alkothatok a párkeresésnek eme újszerű módszeréről. Aki nem tudná, annak azé...

Love game #1

0

Páratlan Páros a Corvinus varázstükrénél

Lehetséges, hogy a következő öt napban váltom meg a világot, találkozom életem szerelmével, és elköltözöm Ausztráliába, de mivel ez nem túl valószínű, ezért megírom az évértékelőmet.

Szeptember óta most először volt egy olyan hetem, amikor nem kellett tanulnom. Múlt pénteken voltam élettanból szóbelizni, ami előtt átéltem életem legrosszabb vizsgadrukkját, de végülis pozitív élményekkel távoztam, mert ötös lett. Pontosabban 11 kreditnyi ötös, ami azért nem rossz. Megcsinálhattam volna azt, mint néhány felvágós okostojás ismerősöm, hogy karácsony előtt letudok több vizsgát is, de nekem se a stressz, se a 0 alvás, se a 0 idő a karácsonyi készülődésre nem érte meg a tanulásmentes januárt. Inkább most adtam magamnak egy hét feltöltődési szünetet, hogy holnap új erővel láthassak neki az anatnak.

A karácsony meglepően békésen és vidáman telt. Nem érződött annyira a változás, mert apa nálunk volt szenteste. Kellemes, meghitt volt. Aztán a nagyobb családi banzájok se olyanok voltak, mint amire számítottam. Az unokatesók nem kérdezősködtek nagyon sokat, inkább csak babáztunk, és Lajosmizsén se ment a szokásos műsor. Minden annyira normális volt. A nehezén talán már tényleg túl vagyunk.

Jöjjön az évértékelés, kicsit új formában (mellesleg ezt is most töltöttem ki, mindenkinek ajánlom, aki kicsit el akar gondolkodni).

1. What date from 2014 will you remember, and why?

Hát először csak a december 19-i élettan vizsga ugrott be, de aztán rájöttem, hogy február 2-re fogok emlékezni mindig. Ha akarom, ha nem, örökre beíródott a memóriámba, anya annyiszor elmondta, hogy azóta milyen szar az élet.

2. What did you learn from your biggest accomplishment?

Ehhez ki kéne találnom, hogy mi volt az. A tanulmányi eredményeimre nagyon büszke vagyok, de inkább a körülményekre való tekintettel. Szóval a második félévemben tényleg nagyon jó, hogy évközben az itthoni tragikus állapotok ellenére képes voltam mindent teljesíteni, és nem is rosszul. Ebből azt tanultam, hogy képes vagyok kizárni a dolgokat, és hogy sokkal erősebb vagyok, mint hittem.

3. What did you learn from your biggest failure?

Nem igazán érzem azt, hogy sok kudarcom volt. Talán az esett a legrosszabbul, hogy nem hívtak a gólyatáborba betűinstruktornak. De ez nem feltétlenül csak az én hibám, és másokat - akik nálam sokkal inkább odavalóak voltak - SE hívtak. Szóval ettől jobban érzem magam. Mégis nagyon jó lett volna ott lenni végig... az a pár gólya, akikkel beszéltem, meggyőzött arról, hogy igenis nekem való ez a feladat, de nem igazán tudom, hogy ezt hogy kellett volna elhitetnem a betűfőnökkel, aki egyáltalán nem ismert, és még esélyt sem adott, hogy bemutassuk, mit tudunk. Lehívta azokat, akiket ismert és kész. Mit tanultam ebből? Hogy az IÖCS-ben is nagyon sokat számít, hogy kinek a kije vagy. 

4. Compared to this time last year, are you:

- happier or sadder? erre nem tudok válaszolni. Nem szoktam szomorú lenni.
- thinner or fatter? talán kicsit híztam (most karácsonykor biztosan).
- richer or poorer? gazdagabb. Az ösztöndíj nem egy rossz dolog. 

5. What do you wish you’d done more of?

Többet akartam az IÖCS-ben tevékenykedni. Meg ilyen egyéb szabadidős tevékenységre akartam több időt: barátok (bár azért ebből annyira nem adtam le), tumblr, filmek, sorozatok, könyvek.

6. What do you wish you’d done less of?

Hát jó lett volna, ha nem kellett volna ennyit tanulni ebben a félévben.

7. What did you want and get?

Fesztiválozni akartam, és ez teljesült is.

8. What did you want and not get?

Hát az ilyen anyagi dolgokban mindig úgy alakítom az igényeimet, hogy én magam teljesíteni is tudjam őket. Szóval most nem tudok semmit mondani, amire szükségem lenne, de nincs. Érzelmileg meg nyilván jó lenne egy kis szerelem, pasi, stb., de ez abszolút nincs kilátásban, szóval inkább lefaragok ebből a vágyból.

9. What one thing would have made your year more satisfying?

Hm... ^^

10. Did you make new friends?

Igen! Képzés kapcsán jó pár ember. Van olyan, akivel együtt bulizós, van olyan, akivel együtt napfelkeltenézős-dumálós, van akivel együtt könyvtárazós, stb., de akit így nagyon kiemelnék, az Réka. Mert vele tényleg barátoknak születtünk, csak találkoznunk kellett végre. Ja és néhány csoporttársammal is most lettem így igazán jóban.

11. Did you break old relationships?

Az igazán régiek már annyira régiek, hogy úgyse válunk el egymástól. Az újak közül meg van olyan, ami annyira nem tartós.

12. Did a new acquaintance impact your life in a specific way? How?

Hű, ez nehéz. Talán Tomit tudnám mondani, akit már régebb óta ismerek mondjuk, de csak az utóbbi hetekben-hónapokban láttam meg igazán, hogy ő mennyire nagyon jó ember. Szóval igen az, hogy vannak még ilyen kimondottan jó emberek férfiak (mert nekem őszintén nem sokhoz volt szerencsém).

13. What was the book that impacted you most? What did you learn out of it?

Amennyit olvastam... muszáj az élettan könyvemet mondanom, mert egyrészt egyértelműen ezt forgattam a legtöbbet, másrészt szerintem többet tanultam belőle, mint mondjuk hat év magyaróráin. Komolyan mondom, ez a legérdekesebb: megfigyelni a saját reakcióidat (értsd: szívverés, vérnyomás, nyáltermelés, stb.), és örülni, ha olyan, mint amilyennek lennie kell.

14. What blog/website impacted you most?

Idén kattantam rá a youtuberekre, a leginspirálóbb szerintem Zoella volt számomra.

15. What investment are you most happy with?

Egyértelműen a Sziget-bérlet (amihez ugye nyertem egy Voltot is).

16. What’s one thing on your purchasing wishlist for 2015?

Ugyanígy valami fesztiválbérlet...? Amúgy szokásos dolgok: ruhák, sminkek, szeretnék egy Tangle Teezert, stb. 

17. What is one thing you wish you had more of, at end 2015?

Szabadidő! Jó lenne, ha nem kéne 2 hónapra előre beosztani a tanulási tervemet, ahhoz, hogy megcsináljam a félévet.

18. What is one change you want to make next year?

Szeretném Musut többször sétálni vinni. Ez nekem nem nagy dolog, de neki a világot jelenti.

19. Tell us a valuable life lesson you learned in 2014?

Erős vagyok. Nincs olyan dolog, amire ne lennék képes. Ha komolyan akarok valamit, akkor azt meg tudom valósítani (és utána a magam hibájából jöhetek rá, hogy az adott dolog nem boldogít). Nem szabad félni az új dolgoktól, új társaságba kerülve nem szabad csöndesnek lenni. Akkor lehet igazán fejlődni, ha megadjuk magunknak a bizonytalanságot. Néha tudni kell a pillanatban élni, anélkül, hogy egy pillanatra is a jövőre gondolnánk (mondom ezt én, aki tanulási terv nélkül nem boldogul).

Ezekből a random gondolatokból nem tudom, hogy ki mennyit tud hasznosítani, valószínűleg nem sokat, de én mindenkinek nagyon boldog, sikerekben és élményekben gazdag 2015-t, amire örömteli lesz egy ilyen Éviránytű keretében visszaemlékezni. /És igen, ezt azért írom így előre meg, mert holnaptól tanulok./

Blank space

Páratlan Páros a Corvinus varázstükrénél Lehetséges, hogy a következő öt napban váltom meg a világot, találkozom életem szerelmével, és...

Blank space

0